Szólít egy kép, emlék a múltból.

Olyan, mintha tegnap történt volna.

Varázs volt nekem, titok és csoda,

mikor magához hívott nagymama.

 

Előkerült a kamra rejtekéből

a régi, kopott fedő.

Rajta szétfolyt gyertyacsonkok,

mik égtek tavaly, vagy azelőtt.

 

Új gyertyák kerültek a régiek helyére,

sercent a gyufa, lobbant a láng.

Titok csendje ült a szobára,

mikor eloltottuk a lámpát.

 

Nézd! Ezt a karcsút anyámért gyújtottam.

A vaskos, ez volt az apám.

A vékony korán halt kisfiamé.

Így magyarázta nagyanyám.

 

Ültem a csöndben a parányi széken,

s néztem, hogy kulcsolja kezét.

Nem mondta senki, de éreztem én,

imája száll az ég felé.

 

Könnycseppet morzsolt a ráncos tenyér,

még ma is látom, milyen komoly.

Csak évek múlva tudtam meg,

hogy akkor halottak napja volt.

 

 

Mosolygó Tamásné

Vera néni