Kedves Zilahi Enikő: Az emlékek koszorúja

Nagymama szerette a virágokat. Még egészen apró lányka voltam, amikor felfigyeltem a fehér falú kicsi ház előtt zöldellő “virágkerítésre”, ami a szomszéd kertjét választotta el nagymama takaros kis házától. A hat-nyolc éves kislány önmagamnak hatalmasnak tűnt a két bokor, még az előtte kuporgó tucatnyi virágtő is derékig ért.

Feltűnt nekem már kora tavasszal, hogy nagymama ezeket az általam csak kerítésvirágnak nevezett növényeket egészen másként szereti, mint a többit. A kapa sokkal finomabban harapott a földbe, a gereblye gyakrabban szántott azon a helyen, és hát a locsoló is hetente többször járt arrafelé. Nagymama azt mondta, az erzsébeteknek, meg a morzsikáknak, merthogy így nevezte virágait, nagy feladatuk lesz nemsokára. Hónapokig fejtegettem a titkot, a hatalmas, zöld, egyébként jelentéktelennek tűnő virágtalan növényekről.

Októberben aztán megtörtént a csoda. Egyik napra apró, fehér, rózsaszín virágok pattantak ki a hónapok óta duzzadó rügyecskékből, majd szinte egyetlen hét alatt borult sziromba a “kerítésvirág”, s királynőként pompázott egy egész hónapon át. Nagymama szeme sugárzott a büszkeségtől.

Október végén aztán egy délutánon sarlóval, metszőollóval indult a bokrokhoz, s mire észrevettem, hatalmas pusztítást végzett. Levágott minden virágot, ágat, levelet. Felnyalábolta, s bevitte a sparhelt elé. Annyira megrémültem, hogy csak a konyhaajtótól mertem lesni, mit csinál.

Fűzfavesszőt hajtott, a végénél összekötötte jó erős madzaggal. Aztán leült a virághalom közepére, titokzatosan, szeretettel mosolygó szeme valahol a régmúltba indult. Mire visszatért a múlt-utazásból, a virághalom eltűnt, s tucatnyi könnycsepp alakú koszorú sorakozott a sparhelt előtt.

Aztán november elsején karjára fűzte a koszorúkat, s kivitte valamennyit a temetőbe szerettei sírjára. Nem kellett érte sorba állni a virágosnál, nem került sok ezer forintba, mégis szebben virítottak az aprócska, viseltes fakereszteken, mint bármi.

Nagymama emlékeivel, két keze munkájával fizetett értük. A könnycsepp alakú virágfüzérek így váltak minden év november elsején az emlékek koszorúivá nagymama keze által.

 

Mosolygó Tamásné

Vera néni