Egy legenda szerint az Úr angyala egy gyönyörű napon elindult a mennyből e világ irányába. Itt végigment a mezőkön és városokon, és napnyugtakor, megigazgatva aranyszárnyának tollait, ezt mondta:

• Most már vissza kell térnem a mennye, vajon mit vigyek magammal itteni látogatásom emlékéül? Ó, mily gyönyörűek és illatosak a virágok! Leszakítom azokat, és csokorba fogom

Elhaladva egy falusi otthon mellett, a nyitott ajtón át meglátott egy csecsemőt, aki édesanyja arcára mosolygott, s az angyal így szólt:

• E kisbaba mosolya szebb, mint a kezemben levő rózsák, ezt is magammal viszem.

Aztán föltekintett a bölcső mellet álló édesanyára, aki szeretetét árasztotta kicsinyére, mint kiapadhatatlan forrást, és megcsókolta gyermekét.

• Ó – mondta az angyal-, ennek az édesanyának a szeretete a legértékesebb, amit láttam az egész világon. Ezt is magammal viszem.

E három kinccsel a kezében visszarepült a gyöngykapuk felé, és mielőtt belépett volna, elhatározta, hogy megvizsgálja emlékeit.

Legnagyobb meglepetésére a virágok már elszáradtak, és nem látszottak szépnek. A kisbaba mosolya is elváltozott, de az édesanyai szeretet megőrizte teljes frissességét, szépségét és illatozását.

Eldobta az elszáradt rózsákat, az elváltozott mosolyt, és a kapukon áthaladva köszöntötték a menny seregei, akik összegyülekeztek, hogy megtekintsék, mit vitt magával.

Így szólt:

• Ezt az egyetlen kincset találtam a földön, amely megőrizte illatát és szépségét a menny felé vezető úton. Az egész világon a legdrágább kincs az édesanya szeretete.

 

(Ismeretlen szerző)